Az elmúlt héten "találkoztam" egy 2000-es gyülekezeti kiadvánnyal. Ha a címe - Gyertyaláng - nem kiáltott volna gyorsan elforduló tekintetem után, akkor biztos hogy nem veszem kezembe a szürke borítós lapot. A borítóját böngészve, olyan érzésem volt, mintha csak a blog egy ikertestvérét tartottam volna a kezemben. Az idézet - Mt. 5:14 -, a témák, mind a szolgálatról, az evangélizációról, a munkálkodás lelkületéről, stb. szóltak. Végül a Keresztény Advent Közösség délkelet-magyarországi körzetének gyülekezeti kiadványát lapozgatva egy Reményik Sándor vers került elém. És újra rokonlélekre találtam e sorok között.

Reményik Sándor: Lámpagyújtogató

Egyszer volt, rég volt.  Azt kérdezték tőlem:
Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?
Lámpagyújtogató-feleltem én.
A gyermek együgyű feleletén
Nevettek akkor szülők, ismerősök.

Mért volt, mért nem volt,  én azt nem tudom.
Nekem a csendes ember imponált,
Ki ballagott a bús utcák során,
S amerre ment,
Világosság támadt a nyomdokán.

Csak felnyújtott  egy lángvégű botot,-
Egy lobbanás- s az ember föléhajolva
Az esti csendben tovább baktatott.
Csak ment tovább a sötétség felé,
Ámde mögötte diadallal égtek
A lámpák, miket meggyújtott keze.

Egyszer volt, rég volt, hogy kérdezték tőlem:
Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?
Azóta sokat vívtam, verekedtem,
Azóta sűrűbb lett az éjszaka.

És végül-lámpagyújtogató lettem.

 (lámpagyújtogató: A XIX. század foglalkozása, 

az utcai gázlámpák alkonyatkor való begyújtása 

és reggeli kikapcsolása.)

"Boldogok, akik éheznek és szomjúhoznak az igazságra..." (Mt. 5:6)

„ A boldogság nem az élet célja, hanem annak a következménye, ahogyan élünk. 

Olyan, mint az árnyék: ha hajszoljuk, elszalad előlünk, 

de ha a napfény és az igazság felé megyünk, követ bennünket.”

(Dario Lostado) 

 

(Letöltve jól láthatóak a betűk, jól olvasható.)
 forrás: Útjelző - Ifjúsági újság 1997. Szeptember-December

"A könyörgésben állhatatosak..." /Rm. 12:12/

       „Attól nem kell félnünk, hogy az Úr figyelmen kívül hagyja népe imáját. Az a veszély azonban fennáll, hogy a kísértésekben és próbákban elcsüggedve felhagyunk az imádkozással.”

       „A lesújtottak, akikhez az emberek igazságtalanok, kiáltsanak az Úrhoz! Forduljanak el azoktól, akiknek olyan a szívük, mint az acél, és tárják fel kéréseiket Alkotójuknak. Ő nem küld el senkit, aki töredelmes szívvel jön hozzá. Egyetlen őszinte ima sem vész el. A mennyei kórus himnuszán át Isten meghallja a leggyengébbek jaját is. Ha csendes kamránkban kiöntjük szívünket, vagy az úton járva felfohászkodunk, szavunk eljut a világegyetem Urához. Lehet, hogy emberi fül nem hallja imánkat, de nem vész bele a némaságba, és az élet zaja sem nyomja el. Semmi sem fojthatja el a lélek sóvárgását. Az utca lármáján és a tömegek kavargásán át eljut a menny trónusához. Istenhez szólunk, és Ő hallja imánkat.”

       „Isten semmilyen helyzetben nem hagyja magára azt, aki szolgálatára szenteli életét. Bárhova sodródunk, van egy Vezetőnk, aki eligazít; bármi a problémánk, biztos Tanácsadónk van; bármi fáj is, bárkit gyászolunk, bármilyen magányosak vagyunk, van egy Barátunk, aki velünk érez. Ha tudatlanságunk tévútra visz, Krisztus nem hagy magunkra. Világosan és érthetően mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” ” 

(Ellen G. White: Krisztus példázatai)

"...Mindig imádkozni kell, és meg nem restülni."

(Lk.18.)

Belső szoba - spájz - imaélet

"Az ellenség minden területen be akar törni az életünkbe. Természetes, hogy a leghatékonyabb védelmi vonalunkat, az utánpótlást támadja meg elsőként. Ha nem tudsz táplálkozni, legyengülsz, ha legyengültél, sebezhetőbb vagy. Ezért kérte ki és folyamatosan zaklatja az ellenség az imaéletünket. Isten népe, az ellenség már a spájzban van!"

Járni tanulni és időt kérni

Azt hiszem, az átadással kapcsolatos bejegyzésemhez, még hozzátartozik valami...

Jim Hohnberger egyik könyvében olvastam, hogy amikor ő elkezdett úgy élni, hogy a döntési helyzeteiben átadja magát Istennek, az elején sorozatos kudarcot tapasztalt. Sokáig ugyan úgy elbukott dolgokban, mint azelőtt. Viszont azt írta, hogy annyiban már más volt a helyzet, hogy mindig tanult belőle egy kicsit.
A kisgyerekek járni tanulásához hasonlította az Istennel járást. Tehát például, ha a gyermekünk járni tanul és elesik, nem olyanokat mondunk neki, hogy "na már megint", vagy "úgyse fog ez menni neked". Hanem biztatjuk, hogy "meg tudod csinálni", "na még egy kicsit", "nem baj, próbáld meg újra". Valahogy hasonlóan lehet a mi hitbeli járásunkkal is. Nem megy egyből, de mindig tanulunk egy picit, tapasztalatokat szerzünk.
Ne feledkezzünk meg az ígéretről: "Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" (Fil. 1:6)

Hohnberger olyat is írt a könyvében, hogy amikor elborítják a nehézségek, akkor "időt kér". A foci mérkőzéshez hasonlította a helyzetet. Ott is előfordul, hogy a csapat időt kér, és tanácskozik az edzőjével, utána pedig új stratégiával indul neki folytatni a küzdelmet.
Amikor nem megy küzdeni, mi is kérhetünk időt, és tanácskozhatunk mennyei "Edzőnkkel".
Úgy tapasztaltam, hogy ilyenkor az embernek nem nagyon van kedve imádkozni, valahogy nehéz lenyugodni, megállni, várni, letenni a dolgokat. De ha tapasztalatot szerzünk benne, hogy ilyenkor Isten megsegít, ezek erősíteni fognak minket, hogy legközelebb egy picivel könnyebben menjünk Istenhez.
Ezt nem úgy írom, mint akinek ez könnyen menne... én is tanulom még.

Nemrég találtam egy idézetet: "A bátorság nem mindig harsogó. A bátorság néha egy csendes mondat a nap végén: »Holnap újra megpróbálom.«" (Mary Anne Radmacher)

Átadni magamat Istennek

Most reggel Róma 7. és 8. fejezetét olvasva, azt hiszem, rájöttem, mit jelent átadni magamat Istennek.
Létezik ugye a törvény (Isten törvénye). De létezik egy másik törvény is (bűn törvénye) a tagjainkba írva. Ez a kettő viaskodik egymás ellen... Azt értettem meg, hogy a bűn törvénye az, hogy az emberben kialakultak bizonyos idegpályák, és ezek szerint működik - ezeknek a pályáknak nem mindegyike jó. Tehát életünk folyamán kialakulnak szokások bennünk, és ezek egyfajta törvénnyé válnak bennünk. Megszoktuk, csináljuk. Ezeket nem olyan könnyű befolyásolni. Már kialakult szokásokat nem olyan egyszerű megváltoztatni. Törvényként uralkodnak bennünk.
Isten törvénye megmutatja nekünk, hogy milyennek kellene lennünk, hogyan kéne működnünk. Maga a törvény erőtelen önmagában. Pusztán, hogy tudjuk, hogy mi lenne a jó, ez az információ nem lesz képes arra, hogy a kialakult idegpályák megváltozzanak bennünk. A törvény megmutatja, nyilvánvalóvá teszi a bennünk uralkodó bűn törvényét. De ahhoz, hogy meg tudjunk változni, kevés azt önmagunktól nagyon akarni. Ez egyrészről jó, mert a jó szokások is rendelkezhetnek bennünk egyfajta stabilitással. Viszont a rossz szokásaink megváltoztatásához Istenre van szükségünk.
Átadni magamat Istennek azt jelenti, hogy egy bizonyos élethelyzetben, amikor Isten törvénye által felismertem valamiről, hogy máshogy kellene cselekednem, ebben az élethelyzetben nem adom át magamat a testemben uralkodó kialakult szokásnak, nem törődöm bele, hogy a kialakult idegpályáim végig fussanak, hanem rá bízom magamat Istenre, átadom neki a bennem lefutó folyamatokat, hogy Ő befolyásolja ezeket, és amiket én magam nem tudok egyik mederből a másikba terelni, azt Ő átterelje bennem, és így ne az játszódjon le bennem, ami a testemben uralkodó törvény szerint lejátszódna, hanem engedem, hogy ezt Isten befolyásolja bennem. Megállok a cselekvésben, a cselekvés véghezvitelében, és Istenre bízom, hogy azt átalakítsa. Lemondok az eredményről, az eredmény kifutásának ismeretéről, bízok Istenben, hagyom, hogy számomra ismeretlen utakra navigáljon, és nem aggódok, mert tudom, hogy Istenben jobban bízhatok, mint saját magamban, Ő nem akar semmi jót megvonni tőlem, hanem a legjobbat szeretné adni számomra.

Munka, életcél, hivatás, (küldetés)

„Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.
Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”
 

(Rabindranath Tagore)

http://www.youtube.com/watch?v=7UQSHcoE6F8

„És valamit tesztek lélekből cselekedjétek,
mint az Úrnak és nem embereknek.”

(Kolossébeliekhez írott levél 3:23)

„Istennek mindennél fontosabb, hogy ..

 .. mi történik veled, velem, velünk…”

http://www.youtube.com/watch?v=nbMybYnjDdU

"Ilyeneké a mennyeknek országa..."

 Pilinszky János- A Szentírás margójára- részlet


" A Szentírásban Jézus gyakori intése és kérése, legyünk olyanok, mint a gyermekek. Mit jelent ez?- Először is bizalmat. A felnőttség ( s újabban a modern kor) kísértése, a világ képtelenségének érzése: a gyermek számára nem létezik. Gyermeknek lenni annyi, mint bízni az életben. (...) Másodszor azt jelenti, hogy nyitottan kell élnünk. Nincs kitől és nincs miért félnünk. Rettenetes, hogy ezt gyermekkorunkban mindannyian tudjuk, s később szinte kivétel nélkül elfelejtjük. Pedig milyen árat fizetünk a lakatért, amellyel örök rabságra ítéljük magunkat! Felnőttséget nevezzük a zárat, amellyel elzárjuk magunkat a világ, s a többi ember elől- s talán Isten elől is? Milyen leszűkülést jelent a felnőttség a gyermekkor tárva-nyitva álló világával szemben, mit átjár a mindenség huzata.
   Az 'evangéliumi gyermekség' a pillanat megszentelése, örökös jelen, mely földi előképe a mennyei örökkévalóságnak. A 'felnőttek' általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. (...) Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni.
  Az ' evangéliumi gyermekség' önzetlenséget jelent. Egy gyermek ' csupa fül és csupa szem'. Feltétel nélkül meri elveszíteni önmagát, ami a valódi birtoklás egyedüli formája. Egy gyermek mellett minden felnőtt görcsös és fukar szegény. Gyermekkorunkban minden a miénk, amit megpillantunk, s a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése.(...)
    De lehet-e felnőttként gyermeknek lennünk? (...) Nyilvánvaló, hogy Jézus  nem erre gondol. A gyermekség természetes, állapotbeli jó, felnőttként gyermeknek lenni.(...) több is, mint 'puszta gyermekség'. Lélekben kell azzá lennünk... S míg a gyermekkort kinőjük, e lelki gyermekséget halálig megőrizhetjük. A gyermekkor állapotunk, a 'lelki gyermekség' tulajdonunk, örökre szóló birtokunk."

AZ IDŐS FÉRFI LEVELE

Egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt egy idős férfi. Mindenki azt gondolta, semmi értékeset nem hagyott maga után. Később, amikor az ápolók csekélyke hagyatékát átnézték, az alábbi verset találták. Olyan erőteljes hatással volt rájuk a szépsége, a tartalma, hogy lemásolták, és a kórház minden nővérének odaadták.

Az egyik nővér Melbourne-be is magával vitte. Az öregembernek az utókor számára hagyott egyetlen öröksége az óta számos magazin karácsonyi számában megjelent országszerte, többek között mentális egészség témájú magazinokban. Egyszerű, de ékesszóló verse mellé diaporáma is készült.

És ez az öregember, akinek nem volt mit hagynia a világra, most "névtelen" versével az interneten bejárja az egész világot.

A fura öreg

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője…
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?

Szemetek nyissátok: hisz' ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja…
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.

Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.

Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:

A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát ez vagyok én!!

(Ford. Barsi Boglárka)

Jusson eszedbe ez a vers, amikor legközelebb idős emberrel találkozol, akit anélkül söpörnél félre, hogy észrevennéd rejtőző, fiatal lelkét. Egy nap valamennyien ilyenek leszünk! A legjobb, legszebb dolgokat a világon sem láthatjuk, se nem érthetjük meg... a szívünkben kell éreznünk őket!


(Nicelife.hu)