"A könyörgésben állhatatosak..." /Rm. 12:12/

       „Attól nem kell félnünk, hogy az Úr figyelmen kívül hagyja népe imáját. Az a veszély azonban fennáll, hogy a kísértésekben és próbákban elcsüggedve felhagyunk az imádkozással.”

       „A lesújtottak, akikhez az emberek igazságtalanok, kiáltsanak az Úrhoz! Forduljanak el azoktól, akiknek olyan a szívük, mint az acél, és tárják fel kéréseiket Alkotójuknak. Ő nem küld el senkit, aki töredelmes szívvel jön hozzá. Egyetlen őszinte ima sem vész el. A mennyei kórus himnuszán át Isten meghallja a leggyengébbek jaját is. Ha csendes kamránkban kiöntjük szívünket, vagy az úton járva felfohászkodunk, szavunk eljut a világegyetem Urához. Lehet, hogy emberi fül nem hallja imánkat, de nem vész bele a némaságba, és az élet zaja sem nyomja el. Semmi sem fojthatja el a lélek sóvárgását. Az utca lármáján és a tömegek kavargásán át eljut a menny trónusához. Istenhez szólunk, és Ő hallja imánkat.”

       „Isten semmilyen helyzetben nem hagyja magára azt, aki szolgálatára szenteli életét. Bárhova sodródunk, van egy Vezetőnk, aki eligazít; bármi a problémánk, biztos Tanácsadónk van; bármi fáj is, bárkit gyászolunk, bármilyen magányosak vagyunk, van egy Barátunk, aki velünk érez. Ha tudatlanságunk tévútra visz, Krisztus nem hagy magunkra. Világosan és érthetően mondja: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” ” 

(Ellen G. White: Krisztus példázatai)

"...Mindig imádkozni kell, és meg nem restülni."

(Lk.18.)

Belső szoba - spájz - imaélet

"Az ellenség minden területen be akar törni az életünkbe. Természetes, hogy a leghatékonyabb védelmi vonalunkat, az utánpótlást támadja meg elsőként. Ha nem tudsz táplálkozni, legyengülsz, ha legyengültél, sebezhetőbb vagy. Ezért kérte ki és folyamatosan zaklatja az ellenség az imaéletünket. Isten népe, az ellenség már a spájzban van!"

Járni tanulni és időt kérni

Azt hiszem, az átadással kapcsolatos bejegyzésemhez, még hozzátartozik valami...

Jim Hohnberger egyik könyvében olvastam, hogy amikor ő elkezdett úgy élni, hogy a döntési helyzeteiben átadja magát Istennek, az elején sorozatos kudarcot tapasztalt. Sokáig ugyan úgy elbukott dolgokban, mint azelőtt. Viszont azt írta, hogy annyiban már más volt a helyzet, hogy mindig tanult belőle egy kicsit.
A kisgyerekek járni tanulásához hasonlította az Istennel járást. Tehát például, ha a gyermekünk járni tanul és elesik, nem olyanokat mondunk neki, hogy "na már megint", vagy "úgyse fog ez menni neked". Hanem biztatjuk, hogy "meg tudod csinálni", "na még egy kicsit", "nem baj, próbáld meg újra". Valahogy hasonlóan lehet a mi hitbeli járásunkkal is. Nem megy egyből, de mindig tanulunk egy picit, tapasztalatokat szerzünk.
Ne feledkezzünk meg az ígéretről: "Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" (Fil. 1:6)

Hohnberger olyat is írt a könyvében, hogy amikor elborítják a nehézségek, akkor "időt kér". A foci mérkőzéshez hasonlította a helyzetet. Ott is előfordul, hogy a csapat időt kér, és tanácskozik az edzőjével, utána pedig új stratégiával indul neki folytatni a küzdelmet.
Amikor nem megy küzdeni, mi is kérhetünk időt, és tanácskozhatunk mennyei "Edzőnkkel".
Úgy tapasztaltam, hogy ilyenkor az embernek nem nagyon van kedve imádkozni, valahogy nehéz lenyugodni, megállni, várni, letenni a dolgokat. De ha tapasztalatot szerzünk benne, hogy ilyenkor Isten megsegít, ezek erősíteni fognak minket, hogy legközelebb egy picivel könnyebben menjünk Istenhez.
Ezt nem úgy írom, mint akinek ez könnyen menne... én is tanulom még.

Nemrég találtam egy idézetet: "A bátorság nem mindig harsogó. A bátorság néha egy csendes mondat a nap végén: »Holnap újra megpróbálom.«" (Mary Anne Radmacher)

Átadni magamat Istennek

Most reggel Róma 7. és 8. fejezetét olvasva, azt hiszem, rájöttem, mit jelent átadni magamat Istennek.
Létezik ugye a törvény (Isten törvénye). De létezik egy másik törvény is (bűn törvénye) a tagjainkba írva. Ez a kettő viaskodik egymás ellen... Azt értettem meg, hogy a bűn törvénye az, hogy az emberben kialakultak bizonyos idegpályák, és ezek szerint működik - ezeknek a pályáknak nem mindegyike jó. Tehát életünk folyamán kialakulnak szokások bennünk, és ezek egyfajta törvénnyé válnak bennünk. Megszoktuk, csináljuk. Ezeket nem olyan könnyű befolyásolni. Már kialakult szokásokat nem olyan egyszerű megváltoztatni. Törvényként uralkodnak bennünk.
Isten törvénye megmutatja nekünk, hogy milyennek kellene lennünk, hogyan kéne működnünk. Maga a törvény erőtelen önmagában. Pusztán, hogy tudjuk, hogy mi lenne a jó, ez az információ nem lesz képes arra, hogy a kialakult idegpályák megváltozzanak bennünk. A törvény megmutatja, nyilvánvalóvá teszi a bennünk uralkodó bűn törvényét. De ahhoz, hogy meg tudjunk változni, kevés azt önmagunktól nagyon akarni. Ez egyrészről jó, mert a jó szokások is rendelkezhetnek bennünk egyfajta stabilitással. Viszont a rossz szokásaink megváltoztatásához Istenre van szükségünk.
Átadni magamat Istennek azt jelenti, hogy egy bizonyos élethelyzetben, amikor Isten törvénye által felismertem valamiről, hogy máshogy kellene cselekednem, ebben az élethelyzetben nem adom át magamat a testemben uralkodó kialakult szokásnak, nem törődöm bele, hogy a kialakult idegpályáim végig fussanak, hanem rá bízom magamat Istenre, átadom neki a bennem lefutó folyamatokat, hogy Ő befolyásolja ezeket, és amiket én magam nem tudok egyik mederből a másikba terelni, azt Ő átterelje bennem, és így ne az játszódjon le bennem, ami a testemben uralkodó törvény szerint lejátszódna, hanem engedem, hogy ezt Isten befolyásolja bennem. Megállok a cselekvésben, a cselekvés véghezvitelében, és Istenre bízom, hogy azt átalakítsa. Lemondok az eredményről, az eredmény kifutásának ismeretéről, bízok Istenben, hagyom, hogy számomra ismeretlen utakra navigáljon, és nem aggódok, mert tudom, hogy Istenben jobban bízhatok, mint saját magamban, Ő nem akar semmi jót megvonni tőlem, hanem a legjobbat szeretné adni számomra.