Ellen G. White
beszéde- részletek
Minneapolis , Minnesota,
1888. október 13
(Kiben bízhatunk 1.
kötet 69-88.o. )
„Lássátok milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy
Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte
meg Őt. „
„Hogyan érthetjük meg Istent? Hogyan ismerjük meg az
Atyát? Hogyan ismerjük meg Őt és
szeretetének hatalmát?
A Sátán egészen
betolakodott, Isten és embert közé ékelte magát. Az a mesterkedése, hogy
elterelje az emberek elméjét. Mit
tehetünk ez ellen? Krisztus a mennyben él, s Ő hozza el a Menny világosságát, Ő
űzi, szorítja vissza a sötétséget, s engedi be dicsőségének napfényét.
Ne akasztgassuk emlékezetünk csarnokába a romlottság és gonoszság mindazon képeit,
amit csak össze tudunk gyűjteni. Ne, ne ezt tegyétek. Hiszen ez elcsüggeszti az
elmét. Azáltal tereljétek el a gondolataitokat a sötét képekről, hogy az Isten
szeretetéről beszélgettek, és hogy a legragyogóbb képekkel aggatjátok tele
emlékezetetek csarnokát, amelyeket csak el tudtok képzelni.
Ne beszéljetek a világban lévő gazságról és gonoszságról,
hanem tegyétek emelkedetté gondolkodásotokat, beszélgessetek Megváltótokról.
Mikor mindenféle gonoszságot láttok magatok körül, akkor csak még inkább
örömötökre szolgál, hogy Ő az Üdvözítőtök, mi meg az Ő gyermekei vagyunk. Ne
tekintsünk hát a gonoszságra, ne időzzünk a sötét oldalon. Hiszen nem tehetünk
róla. Beszélgessünk olyan dolgokról, amelyek magasztosabbak, jobban,
nemesebbek.
Hiszen levonulhatunk a pincébe, ott tanyázhatunk, beletekinthetünk
a sötét sarkokba, beszélgethetünk a homályról. Így szólhatunk: jaj, milyen
sötét van itt. Örökké ezen rágódhatunk. Ettől mégsem lesz világosabb a pince!
Mit tegyünk tehát? Vonuljunk ki onnan! Menjünk ki a sötét homályból a fölsőbb
termekbe, ahol az Isten arca tündöklik ragyogón.
Tudjuk, hogy testünk a megemésztett, fölszívott táplálékból
áll. Ugyanez a helyzet a gondolkodással is. Ha elménk az élet kellemetlen
dolgain borong, ez nem nyújt nekünk semmi reménykedést. Ezért akarjunk a Menny
vidámabb dolgain gondolkodni.
Emlékszem, mikor Sári húgom, velem jött első utazásaimba,
elcsüggedés telepedett rá. Így szóltam hozzá: Érdekeset álmodtam az éjjel. Azt
álmodtam, hogy valaki kinyitotta az ajtómat. Ez az alak félelmet keltett
bennem. Amint néztem rá, egyre növekedett, teljesen betöltötte a padló és a
mennyezet közötti teret, sőt még akkor is tovább nőtt, én meg egyre inkább
megrémültem. Aztán az jutott eszembe, hogy Jézus az enyém, s így szóltam: Jézus
enyém, nem félek tőled. Ettől kezdve az ember elkezdett kisebbedni, zsugorodni,
míg csak alig láttam őt, s akkor kiment az ajtón.
„Lássátok mily nagy szeretettel viseltetik irántunk az Atya,
Isten fiainak neveznek minket.” A Sátán egyik fogása, hogy örökké a kellemetlen
dolgokat piszkáljuk, hogy az elménk ne Istenen és az Ő szeretetén időzzék.
Én azt szeretném, hogy vegyétek Isten ígéreteit, ezekkel
aggassátok tele emlékezetetek csarnokát. Mi többre vágytok, mint erre az
ígéretre? Azt a biztosítékot nyertük, hogy ha az anya elfeledné is szoptatós
gyermekét, Isten mégsem feledkezik meg rólunk. Azt kívánom, hogy Isten ígéretei
legyenek élő képeink az emlékezetünk csarnokának falán, hogy ezeket nézhessük.
Akkor szívetek megtelhet kegyelmével, így magasztalni tudjátok Jézust.
Mindenkinek Urává koronázhatjátok Őt. Ez az előjogunk.”
